Egy történet a kitartásról és a szenvedélyről

Balcsis nyaralásom utolsó estéjén már pizsiben üldögélek. A „szokásos” félédes rosémat kortyolgatom, amikor odalép hozzám a szállásomhoz tartozó borászat alapítója. Hétköznapi, munkában viselt rövidnadrág, ujjatlan piros póló. Semmi különösebb készülődés. Beszélgetni kezdünk, és hamar belemelegszünk a borokba, a beruházásokba, a környékbeli borászatok történeteibe.

Akármerre indul a beszélgetés, újra és újra visszatérünk a szőlő, a bor és a borász kapcsolatához. Ahhoz, hogyan figyeli a borász, amit a természet ad, és hogyan terelgeti az ízeket, amíg kialakul a bor végső karaktere. Hallgatom, és egyre jobban érdekel az ember is mindez mögött.

– És te hol dolgozol? – kérdezi egyszer csak, tegezve.

Elmondom, hogy irodai munkát végzek egy multinál, és röviden azt is, mivel foglalkozom. Mosolyog, aztán a saját munkájáról kezd beszélni.

– Én ezt szeretem csinálni. Az irodában hamar kiégnék a monotonitásban. Ez nem annyira kényelmes, de sokoldalú.

Megmozdul bennem valami ismerős. Egy érzés, amelyet akkor már régóta próbáltam elcsendesíteni. Közben csak várok: mesélj még… hogyan lehet EZT másképp csinálni?

De nem mond titkot. Mesél.

Arról, hogyan vágtak bele a feleségével a saját borászatba, és mennyire fontos szerepe volt ebben az asszonynak. A nap végi fürdőzésről, amely számára a kikapcsolódás ideje. Ott születnek a gondolatai, az ötletei. Ott érlelődött meg benne annak idején az is, hogy önállóan szeretne dolgozni, és kilép a TSZ-ből.

Próbálom elképzelni azt a döntést az akkori életükben. A lehetőségeket, a bizonytalanságot, mindazt, amit vállalniuk kellett hozzá. Megvalósították a terveiket, aztán újabbak születtek. Azóta is mozgásban vannak. A gyerekeik közül többen bekapcsolódtak a családi vállalkozásba, és az este történeteiből lassan kirajzolódik, mennyi közös munka van abban, amit vendégként olyan természetesen élvezek.

Kezdem megérteni, miért jó hallgatni. Beszél a vállalkozásról, de közben folyton ott van a szőlő, a bor, a család. Az, amit szeret benne. A döntéseinek, a kitartásának ezen keresztül lesz súlya.

Fogom az emblémás poharat, nézem a bor színét, magamba szívom az illatát, aztán belekortyolok. Megállok egy pillanatra. Figyelem, ahogyan az íz kibomlik, ahogyan megmarad a számban. Aztán visszafordulok a történethez. Most már másképp hallgatom azt is, amit a borász a munkájáról mond.

– Hozz poharat! – int vissza, amikor elindul a pince felé.

Követem a nagy tartályok birodalmába. Elmeséli, hogy ezeket maguk készítik; ő annak idején ezzel kezdte, az üzletágat pedig az egyik fia vitte tovább. Már enged is az egyik tartályból, és közben egy újabb történetbe fog.

Az adott bor kimaradt a kóstolóból, mert a családi vélemények nem találkoztak. Ő viszont szereti, és szeretné újra felvetni, hogy helyet kapjon a következő alkalmon. Kiderül, hogy arról, mi kerül ki a pincéből és hová, közösen döntenek. Van vélemény, vita, kóstolás. Újra meg újra ránéznek arra, amit létrehoztak.

Én is megosztom a benyomásomat: ezt talán inkább az idősebb korosztálynak tudnám elképzelni. Rögtön vitatkozik velem. Tetszik, ahogyan egyszerűen, őszintén elmondja, ő mit gondol. Ettől a beszélgetés még élőbb lesz.

– Amikor születik a bor, minden reggel lemegyek, és megnézem, mi történt velük éjszaka.

Ez a mondat különösen megmarad bennem. A rendszeres odafordulás. Megnézni, észrevenni, mi változott, mire van szükség. Eszembe jut, vajon a családjában hogyan jelenik meg ugyanez a figyelem. Egyetlen estéből ezt nem tudhatom, de jó hallgatni, ahogyan a feleségéről, a gyerekeiről és az unokáiról mesél.

Megyünk a következő tartályhoz. Egy tartalmas rizling kerül a poharamba, és előbújik belőlem a gasztroarc.

– Ezt kacsához igencsak el tudnám képzelni… tökéletes.

Már látom magam előtt a tányért, érzem, hogyan találkoznának az ízek. Ő rám néz, aztán megyünk tovább. Később kérdésemre elmagyarázza a pince gépészetét is. Hogyan jut el a szőlő az udvari feldolgozástól a tartályokig, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a rendszer elemei. Itt a szakmai kíváncsiságom is bekapcsolódik. Figyelem a folyamatot, az összehangolt működést, amely mögött ott van az emberi gondolat és a tapasztalat.

– Húú, de itt lennék szüretkor! – mondom.

– Lehet jönni, dolgos kezekre mindig van szükség!

Felfelé indulva elhaladunk a palackok mellett. A címkéken szőlőlevél, arannyal kiemelt erezet, a borfajtákhoz igazodó színek. Mintha a palackon is továbbélne valami abból, amit odalent hallottam: a szőlő, a föld, a táj és a Balaton kapcsolata. A raktárban a dobozok láttán megjegyzem, hogy akad még logisztikai lehetőség. Nevetünk, aztán már az új terveiről mesél.

Vendégházat és éttermet építenek. Séfet keresnek, de eddig nem találták meg azt, akivel igazán találkozna az elképzelésük. Szóba kerül a pörköltje is, amelyet a barátok, az ismerősök és a vendégek annyira szeretnek. Hallom, milyen fontos neki, hogy ebből a saját ízvilágból megmaradjon valami az új helyen is. Itt érzékelhetővé válik a nehézség is: tudja, mit szeretne továbbadni, de még keresi azt az embert, akivel ezt megvalósíthatják.

És egyszer csak összeáll előttem egy kép. Hagyományos konyha, magyar ízek. Fekete bőrkötésű étlap, arany betűk, az ajánlatok között pedig: „A borász pörköltje”. Bézs, fekete, fehér és arany. Régi családi fényképek a falon. Egy hely, amelyben felismerhető marad az a család és az a történet, amelyből megszületett.

Elmondom neki, amit elképzeltem. Figyeli, követi a gondolatot. Én pedig azt érzem, hogy ennek a helynek a hagyomány és a Család adja a saját hangját. Azt kívánom, találják meg azt a szakácsot, aki ezt megérti, és a tudásával tovább tudja formálni.

Reggelig hallgattam volna még. És talán azon is túl.

Az este elején választ vártam arra, hogyan lehet másképp élni és dolgozni. Egy ember történetéből végül egy hozzáállást ismertem meg. Szereti, amit csinál. Figyel rá. Naponta visszatér hozzá, döntéseket hoz, és tovább alakítja. A szenvedélyében ott van a munka is: a családi egyeztetés, a keresés, az új tervekkel járó bizonytalanság. A kitartása ezekben a hétköznapi történésekben vált láthatóvá számomra.

Az egész életét nem ismertem meg azon az estén. Azt viszont megéreztem, milyen eleven kapcsolatban van azzal, amivel foglalkozik. És közben bennem is világosabb lett valami: jó lenne ezt a saját munkámban is megélni. Érezni, hogy közöm van hozzá. Hogy amit beleadok, abban én is jelen vagyok.

A beszélgetés nem adott kész útvonalat, de a bennem régóta élő kérdéshez közelebb kerültem. Mit szeretek abban, amit csinálok? Minek tudok figyelmet adni, mi ébreszt kíváncsiságot bennem? És mi az, amin szeretnék változtatni?

Az estéből az egyszerűség maradt meg bennem a legerősebben. Ahogyan a borász a természethez, a családjához és a munkájához kapcsolódott. Ahogyan minderről beszélt, különösebb díszítés nélkül.

Egyszerűen az egyszerűt. Észrevenni és megbecsülni azt, ami már megadatott. Megbecsülni a szeretteket — és tovább formálni azt, amiben örömünket leljük.