Nőként az Élet…
Nőként én döntök arról, hogy meddig engedek be dolgokat a határomon belül, és mi az, ami már nem fér bele.
Míg a nőkben valamikor a túlélési stratégia az alkalmazkodással volt egyenlő, mivel a különválás maga volt a kirekesztettség és a halál legnagyobb indikátora, addigra manapság az a narratíva jelenti az önmagam egyben maradását, teljességem megélését, hogy vállaljuk, egyedülállóak leszünk, mert a kapcsolatot nem érezzük annak a biztonságos helynek, ahol merünk önmagunk lenni. Ezért van a sok válás, különélés oly nagy mértékben, és közben adjuk gyermekeinknek azt a megküzdési módot, mely generációról generációra végigsöpör, traumát téve ezzel a felnövő generációkban.
Pedig rájuk nagy szükség lesz a Világnak, mert lassan megint a túlélés maslowi alsó rétegeibe megyünk vissza. Legalább emiatt is kellene az, hogy másfajta megküzdést választunk. Ha megpróbálunk Nő-nek maradni, a férfivilágban nőként lenni, anyaként határokat húzva nem kiszolgáló-személyzetté válni, feleségként nem alkalmazkodva tenni szét a lábainkat, és közben pedig a bennünk növekvő elfojtott dühöt összegyűjtve devalválni a férfit, ahelyett hogy észrevennénk: magunkban kell rendet tenni.
Azt érzem sokszor, hogy mintha ez a Nőkből ösztönösen jönne, reakcióul arra, ahogy az elmúlt évszázadokban betanulva szépen a viselkedésreakciókat, próbálunk kiszakadni ebből a nem túl kellemesnek megélt spirálból.
És valljuk be, még mindig a függőségben vagyunk egymással, annak ellenére, hogy most felszínen lebegő és szükségleteknek hitt környezeti visszaigazolások miatt vagyunk egy „gyönyörű család”, főleg a fotókon.
Egyszer azt mondta nekem egy apuka: „ott, ahol mindenütt csak mosolyt látsz, naaa… ott vannak a legnagyobb problémák”. És igaz… a látszat, hogy mit hisznek rólam, hogy mennyire látnak csökkentnek azáltal, hogy valami nem sikerül, hogy valamit nem akarnék elvállalni, hogy most nem akarok főzni, hogy most nem akarok a gyerekkel foglalkozni… erős látszatkeltő szerepre késztetnek bennünket…
Ebben a kettős frontban préseljük össze magunkat, és hagyjuk, hogy lényünk értelme vesszen oda. Jellemzően az életközépválság idején jutunk el oda, hogy feltesszük a kérdést: mi a fenét keresek én itt? Ki vagyok én egyáltalán?
És sok történet alapján csak az jut ki a labirintus másik kijáratához, és tud továbblépni önmaga korlátain, aki eljut addig, hogy kihelyezi magát a mártírszerepből. Amint eljön ez a pillanat, a Nő érzi, hogy neki itt több a szerepe, mintsem az egyes életterületek állandóan ismétlődő és egyre jobban belülről szorító elvárásainak megfelelni.
Mert igen, mindenkinek van egy küldetése. Valódi önismereti munkával azt tapasztalom, hogy el lehet jutni erre a szintre. És ekkor történik egy olyan, amit boldogságnak élnek meg. A boldogság nem állandó állapot, hanem pillanatokhoz kötött. És tudatosság kell ahhoz, hogy észrevegyük, és főleg, hogy megéljük. Hogy benne hagyjuk magunkat abban a pár másodpercben, amikor ezt az érzést hagyjuk szétáradni a testünkben. Tényleg csak pár másodperc… és nem is legyen szerintem célunk, hogy ebben legyünk állandóan… az már valami furcsa drogszerű állapot lehet…
Viszont az, amit ebből a megélt pillanatból ki tudunk szedni, nem ér fel hozzá semmilyen külső körülmény, nem kapcsolódik hozzá senki sem, mert ez kérem, csak a miénk: belülről éljük meg. A bőrünk határain megáll, és belülről formál bennünket. Energiát, egész érzést ad.
A pillanat, amikor elmúlik, ezzel az energiával megtöltve tudunk kapcsolódni, és NŐ-ként elindítani azt a körforgást, amit a szeretet áramlásának becéznek.
És ugye a nagy kérdés, hogy hogyan csináljuk mindezt…
Igazából nem nehéz: nem-et kell mondani leginkább saját magunk megfelelési működésére, határokat szabni. Nőként én döntök arról, hogy meddig engedek be dolgokat a határomon belül, és mi az, ami már nem fér bele.
És a férfinak, ha hiszed, ha nem: ez az, ami imponál. Amikor már kevésbé érzi magát emiatt egy időre biztonságban, és aztán pont ettől érzi majd magát biztonságban a kapcsolatotokon belül is.
Nem készen érkezünk meg egymáshoz: mindenkinek van észrevenni-valója, vállalása, felelőssége az egyre bővülő szoros kapcsolatokon belül. Ezt nem hiszem, hogy bárki is meg tudja kerülni. A felelősségünk abban áll, hogy ezekkel szembenézünk, és újra meg újra, ha kis lépésekben is, de meghaladjuk önmagunkat.
Én is átmentem ezen a folyamaton, és busásan megfizettem különböző megéléseken keresztül az árát. Nőknek szóló tréningjeimen azokat a tapasztalatokat foglalom csokorba a pszichológia tudományával karöltve, hogy receptet kapj arra, hogy maradj benne úgy egy kapcsolatban, hogy önmagad lehess.
